2010 szeptember 25. | Szerző: condoleeza |
Féltékeny vagyok. Ez tény. Aki szeret az félti azt amit-akit szeret,
félti, hogy elveszití. Szerintem ez a normális. Ha már teszel rá, hogy a
másik esetleg félre kacsintgat ott már baj van. Veled. Az érzelmeiddel.
Úgy bámulta a nőt, hogy a szemeiből úgy láttam képzeletben már rajta is van. Ja, közben fogta a kezemet és észre sem vette, hogy Én Őt bámulom. Persze szóvá tettem, persze megsértődött. Én vagyok a rossz, a beteges, a gyanakvó stb… Mit kéne ilyenkor tennem?? Meggyőződésem, hogy ha hétfőn bemenne hozzá a munkahelyére és, így szólna: Hé, cowboy, összecuccolunk? Mondjuk hozzám. Tiéd lehet a seggig érő festett szőke hajam tulajdon joga. Nem sokat teketóriázna. Innen lépne az biztos. Ja, hogy a gyerekem kötődik hozzá? Ja, hogy az Öcsém barátként kezeli? Na és? Egy ilyen luvnya miatt botítana mindent. Mert férfi. Minden férfi ilyen. Az. Higyjétek el.
Kivétel az Apám volt aki 38 évig tűrte Anyám stílusát kizárólag a kölykei, az Öcsém és Én miattam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Bocs’, de nem értek egyet veled!
‘1.- A féltés és a féltékenység köszönő viszonyban sincsenek egymással!
‘2.- Nem minden férfi ilyen!