2009 június 22. | Szerző: |

Azt mondják a próba szerencse. Majd meglátom. Eddig ezt nem
mondhatnám el az itteni próbálkozásaimról. Jó lenne, ha nem csak azt
moderálnák, hogy milyen képek kerülnek fel, hanem azt is, hogy amit leírnak
magukról némelyek az vajon igaz-e? Naivitásomat jellemzi, hogy én még csak nem
is kételkedtem abban amit olvastam, hallottam- hiszen felnőtt emberek vagyunk.
Hiba volt.
Viszont felvilágosítást is kaptam arról, hogy sokan csak egy egyszeri
pásztorórához keresnek itt társat. Na ez is meglepett. De a jó pap is holtig
tanul- így elraktározom az infót. Én hosszútávban gondolkodom és komolyan. Az
őszinteség az legyen olyan természetes, mint az, hogy reggel felkel a Nap. Nem
hiszem, hogy sok lenne az elvárásom, pedig van akinek ez baromi nehéz.
Húsvétkor utaztam a buszon és az egyik megállóban felszállt egy világtalan
házaspár két pici gyerekkel és két vakvezető kutyával. Szívszoritó jelenet
volt, ahogy az ANYA látó kisfia arcát végigtapogatva adta rá a sapkát. Ugyanígy
kereste a kissebbik gyerek cumiját az APA és csitította a picit.
Elgondolkodtam, hogy ebben a házasságban ebben a gyönyörű kis családban nincs
hazugság, megcsalás, lehetetlen elvárás a másik felé. Ebben a családban csak
szeretett lehet, megértés ,a másik feltétlen elfogadása és segítése.
De miért nem lehet ez testileg egészséges emberek között is? Miért olyan ritka?
Néha azt sem tudjuk kit vagy mit akarunk. Belevágunk egy kapcsolatba aztán ha
nem úgy alakulnak a dolgok továbblépünk. Sebeket hagyunk magunk után, fájdalmat
okozunk, de ezen egy percig sem emésztjük magunkat.
Nem igazán hiszek az ilyen jellegű társkeresésben, de mi van ha kivételesen
sikerül? Egy esélyt mindenképp megér.szia

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üzenj a blogger(ek)nek!

Üzenj a kazánháznak!

Blog RSS

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!