2009 június 22. | Szerző: condoleeza |

Ma nyújtottak felém egy segítő jobbot és elfogadtam. Nem
gyakran esik ez meg velem. Mármint, hogy valaki a segítségemre siet. Azt
szokták gondolni, hogy mivel elég nagy a pofám és az ilyenek nem igen szorulnak
másra. Ez tökéletesen sz..r mondat lett

Nemigen kíváncsiak az emberek egymásra. Ha a metrón elordítanám magam, hogy
” hasra!!” tuti biztos mindenki ülve maradna, mivel mindenkinek be
van dugva a füle. Én képtelen lennék így közlekedni. Én hallani akarom az
életet a nyüzsgést. Az emberek párbeszédét a gyerekek okoskodását a madarakat a
villamos zaját. Hallani akarom ha valaki segítséget kér.
Borzasztóan hiányzik a szakmám. Szülésznő voltam majd 16 évig. Imádtam. Nekem a
munkám volt a hobbim is. Néha ha úgy jött ki, hogy sok szabadnap összegyűlt
alig vártam, hogy mehessek újra. Persze nem mindig a szülőszobán voltunk.
Forogtunk az osztályok között. Terhespathológia / problémás terhesség/,
nőgyógyászat sima és operatív osztály és a szülőszoba. Még az is lehet, hogy
jobban szeretem a nőgyogyó operatív részét mint a szülőszobát. Szerettem a
betegeimet. Jó volt segíteni. Jó volt a műtét utáni reggel talpra állítani
őket. Istenem ha sok műtétes volt akár hajnali 3-kor kezdtem a fürdetést és
mobilizálást/ felkelteni az előző napi műtéteseket/. Egy -egy nehezebb műtét
utáni nehezebb éjszakát együtt húzol le a beteggel. Csönget- mész. Nem csönget
akkor is mész. Akkorra – hajnalra már némelyik teljesen magánál volt, nehéz
volt neki a fekvés, minden. A fájdalomcsillapító sem varázsszer ilyenkor már
bizony kevés volt. Reggel kelnie kellett nem adhattál neki bármennyit. Hányt,
fázott, izzadt, kimozdult a branül a kezéből lejött a kötés a sebről. Minden
bajuk volt már hajnalra. Sokszor már ki sem mentem. Leültem egy székre aztán
beszéltünk a semmiről.
Sokszor mondták, hogy “nővérke milyen jó hideg a keze” amikor a
homlokukhoz vagy a kezükhöz értem. Szerettem, hogy reggelre nagy kínlódások
árán de megmosdottunk, fel állítottam őket megfésülködtek lecseréltük a kórházi
hálóinget szép otthonira és közben felkelt a nap. Mentem haza reggel az emberek
szépen kipihenve, sminkelve vonultak ők éjszaka aludtak vagy szórakoztak. Te
meg tudtad, hogy legalább valamit enyhítettél annak az embernek az első
éjszakáján aki mellett ott ültél. Hajnalban a legsötétebb az éjszaka, akkor a
legnehezebb a betegeknek is. Van, hogy úgy tűnik soha nem virrad fel, nem jön
el az enyhülés. De aztán csak fel kel a Nap. Amikor legközelebb mész a beteged
már lent ül a kertben és mintha kicserélték volna. Akkor úgy érzed, ez igen.
Tettem valamit. Volt értelme a munkámnak. Legyél bármilyen fáradt elfelejted és
alig várod a következő műszakod. A következő beteged.
Ehhez, hogy jön az amit most csinálok? Sehogy. Pénz. Hát persze. De megéri
vajon?
Lehetsz szerelmes a munkádba is. Ha az vagy akkor azt úgyis végzed. Ez
mindenkinek csak jó lehet. Hát akkor? Semmi. Minden marad úgy ahogy van. Aztán
csak borul a bili egyszer. Akkor újra kitehetném a névtáblát: R.Judit szülésznő